Valami eszembe jutott

Mielőtt folytatnám tovább az előző történetet le kell írnom, ami eszembe jutott közbe. Történetesen az, hogy a 18 év alatt, de hogy pontosan mikor is, azt nem tudom, volt probléma a derekammal. Nem volt annyira komoly mint egy idegbecsípődés vagy sérv, de tény hogy volt fájdalmam. Ha jó a memóriám lumbágót diagnosztizáltak. El is mentem dokihoz, ő adott beutalót az ortopédiára. Ott töltöttem fél napot, megvizsgáltak, elküldtek gerinc röntgenre. azzal vissza az ortopédiára. Írtak fel gyógyszert és első körben gyógytornát és súlyfűrdőt. 

 

Egy hétig minden nap mennem kellett gyógytornászhoz onnan pedig súlyfűrdőre. Még szerencse hogy egy helyen volt a kettő. A gyógytorna nem volt különösebben érdekes, egyszerű nyújtó gyakorlatokat kellett végezni. A súlyfürdőről először fogalmam sem volt, hogy mit jelent. Aztán az első kezelésen megvilágosodtam. Volt egy medence ami úgy kb. derékig ért nekem és a végében volt egy mélyebb rész, ahol mindenféle karok, kapaszkodók voltak. A bokámra súlyokat rögzítettek és a hónaljamnál foga kellett a mély vízben úgymond lógnom. A nehezékeke természetesen azért volt szükség hogy nyújtsák a gerincemet. Ennek volt ott olyan változata is, amin a fejnél fogva kellett lógni. Az a módszer nagyon jó a nyaki gerincsérv kezelésére és megelőzésére.

Arra már nem igazán emlékszem, hogy rögtön ezen kezelések után vagy pár hét elteltével, de újabb kezeléseket írtak fel, de ezt majd a következő bejegyzésben...

A következő 19 év

Miután teljesen rendbe jöttem 100 %-os életet tudtam élni. Sportoltam tovább, később munkába álltam ahol fizikai munkát végeztem. Kárpitosként elég sok bútort emelgettem, cipeltem. Közbe 1 évig sorkatonai szolgálatot teljesítettem, majd megszületett az első lányom. 1997-től egy nagy amerikai multivállalatnál dolgoztam, szintén fizikai melósként és napi több száz 20-25 kg-os terméket emeltem meg többször is. Otthon közbe folyt a ház átalakítás ahol szintén nehéz súlyokat emelgetve, sokat hajolva és sokszor görnyedve kellett dolgozni. Mindezek ellenére a derekam kiválóan bírta. Az nem mondom, hogy néha nem volt egy kis derékfájás, de azok egy kis pihenés után el is múltak.

Teltek-múltak az évek. Közben elváltam, a munkahelyemen is más, fizikailag kevésbé terhelő beosztásba kerültem.

A 18. év vége felé úgy szeptember valahanyadikán a reggeli órákban épp egy szelepekkel teli dobozt emeltem fel az egyik raklapról, ami kb. 8 kg lehetett - persze kicsit sem törődve a helyes testtartással - amikor is egy hatalmas villámcsapás szerű fájdalom hasított a derekamba! Ahogy ilyenkor szokás mozdulatlanná dermedtem, na persze nem azért mert én nem akartam mozdulni, hanem nem is tudtam. Töb tíz másodpercig abban a pózban álltam és vártam, hogy enyhüljön a fájdalom. 

Mikor kicsit jobb volt eltotyogtam a legközelebbi székhez és leültem. Bár azt a pózt nem is nevezném ülésnek, inkább arra hasonlított, mint amikor valaki épp lecsúszni akar a szék végén, de a fejével még támlán tartja magát. Mivel egyedül voltam a raktárban vártam. Kisvártatva megérkezett a főnököm, aki ebben a pózban talált. Hát elsőre én is azt hittem volna, hogy reggeli meditációt tartok a nagy munka előtt, de aztán látta az arckifejezésemet s rögtön gondolta, hogy baj van.

Az első orvosi ellátás

Mivel fájdalmaim folyamatosak és szűnni nem akaróak lettek, édesanyám elvitt az akkor nagy népszerűségnek örvendő és talán az egyetlen maszek gyermekorvos, Dr. Schäffer László rendelésére. Egy nagyon kedves, nyugodt szimpatikus doki, aki részletesen kifaggatott azzal kapcsolatban, hogy mitől lehet a fájdalmam. Elmeséltem neki is, amit már korábban részletesen leírtam a sportsérüléssel és az azt követő eseményekkel kapcsolatban leírtam. Nagyon csodálkozott a tanárnőn, aki a felmentés ellenére kiküldött minket murvát lapátolni.

Készített egy "koktélt" a fecskendőjébe, ami ha jól emlékszem háromféle gyógyszerből állt és azt adta be a hátsómba. Pár perc múlva már érezhető volt a hatása, a fájdalom kicsit enyhült és a járás is könnyebb lett.

Ilyen "koktél-partyra" még 4 alkalommal kellett mennem egymást követő napokon és persze szigorú pihenést írt elő az orvos.

Érdekes módon az egyetlen jármű, amivel közlekedni tudtam fájdalom nélkül, az a jó öreg camping biciklim volt. Így naponta eltekertem a dokihoz - kb. 4 km oda-vissza - megkaptam a szurimat, pihentem és az ötödik nap után már sokkal jobban voltam. 

Az ülőgumóba kisugárzó fájdalom elmúlt csak a lábszáramban éreztem még sokáig a kisugárzó fájdalmat, de már nem olyan erősen és a vége felé már csak akkor ha sokat álltam vagy mentem.

A következő napon

A következő napon a fájdalom erősödött és estére már mozdulni is alig bírtam. Olyan erős volt a fájdalom, hogy éjjel alig tudtam aludni, ha változtattam a fekvési pózomon a könnyeim folytak a fájdalomtól. Az egyetlen testhelyzet ahogy tudtam közlekedni és a legkisebb volt a fájdalom, az a térdelve négykézláb. Elég vicces lehettem 14 évesen négykézláb közlekedve, legalább is az osztálytársak jókat derültek rajtam, mikor hozták naponta a leckét.

Ekkor már a fájdalom a jobb lábszáramba is kisugárzott térdtől bokáig. 

Néhány mondat az előzményekről

Tinédzserkorom hajnalán, mikor még aktívan és sokat sportoltam, akkor kezdődött az egész. Iskolai kézilabda meccsünk volt egy másik iskola csapatával, ahol egy jól sikerült felugrás egy rosszul sikerült talajfogással végződött. Felugrottam, hogy egy hatalmas dobással az ellenfél hálójába juttassam a labdát és a védőnek olyan jól sikerült ebben megakadályozni, hogy szerencsétlenségemre pont a derekamra, pontosabban a keresztcsontomra estem. Gondolom más is élte már át ezt és tudja milyen fájdalommal jár. 

Persze némi fetrengés után folytattam a meccset, játszottam tovább. A mérkőzés kimenetelére már nem emlékszem, arra viszont igen, hogy szűnni nem akaró fájdalmat érezte a derekamban. Másnapra valamelyest enyhült a fájdalom, de azért mindenesetre elmentem orvoshoz, hogy megvizsgáljon. Elmondtam neki mi történt előző nap és mivel járni azért tudtam így nem írt ki, de tesiből felmentést adott. Ezt a következő testnevelés óra előtt jeleztem is a tanárnőnek, aki osztálytársamat - aki szintén fel volt mentve - és engem kiküldött az iskolaudvarra, hogy a napokban odaszállított több teherautónyi murvát illetve annak egy részét lapáttal terítsük szét az udvaron. Vicces, nem? Abban az időben még nem igazán mertünk ellenkezni a tanárokkal, minket még máshogy neveltek és a társadalmi norma is nagyban eltért a maitól. Így hát kimentünk és lapátoltunk.

Teltek a szokványos hétköznapok. Délelőtt suli, délután tanulás :-) kora este haverok. A lapátolást követő pár nap elteltével épp az egyik osztálytársamtól indultunk hazafelé, mikor a cipőm felvétele közben tompa fájdalmat éreztem a jobb oldali farpofám és csípőcsontom közötti területen. Azt gondoltam biztos a sportsérülés miatt valami "utórezgés" és biztos hamar el is múlik, mivel csak akkor éreztem ha hajoltam...